A Playback-színház egy olyan improvizációs színházi forma, ahol az előadás a vállalkozó nézők történeteiből épül fel a színészek, a játékmester és a zenészek közreműködésével.

A közönséggel történő kapcsolatteremtés lebontja a hagyományos falat a játszók és a befogadók között és lehetővé teszi, hogy az élmények több irányba áramoljanak, egységes izgalmas tapasztalásba forrasztva a jelenlévőket.

A műfaj a színház ősi elemeiből építkezik. Modern kori alapjait J. L. Moreno, a pszichodráma atyja teremtette meg barátaival Bécsben. 1921-ben alakították meg a bécsi Stegreiftheatert, az ott születő jeleneteket a közönség tagjai játszották el rögtönözve. A playback mozgalom elindítása Jonathan Fox, amerikai pszichodramatista és színházi szakember nevéhez fűződik és playback színházak ma már megtalálhatóak szerte a világban Kanadától Új-Zélandig.

A playback-színházi előadásnak nincs kész forgatókönyve, nincsenek előre megírt szövegek és előre kiosztott szerepek. A playback-színészek, ebben a műfajban a nézők saját, személyes történeteit játsszák el – erre utal a playback szó, ami visszajátszást, újrajátszást jelent. A mesélőt történetének elmesélésében a játékmester segíti, az ő feladata a mesélő, a színészek és a nézők közötti kapcsolat megteremtése és a közvetítés. A színészek a történetet mozgással, hangokkal, gesztusokkal, mimikával és beszéddel jelenítik meg, amelyhez eszközöket (a playback-színház alapvető hagyománya szerint elsősorban színes textíliákat) is felhasználnak - s mindez bármiféle előzetes megbeszélés nélkül, azonnali rögtönzéssel történik. Az előadást szintén improvizáló zenész is kíséri.

A játékhoz a kereteket a playback-színház technikái biztosítják.

A playback-színházi alkalmakon érzéseket, élményeket, hangulatokat játszunk vissza a mesélőnek és a nézőknek ezáltal segítve egy új rálátást, felismerést, felszabadulást.

Mivel a tartalomról előre mit sem tudunk, és létre kell hoznunk az alapvető bizalom légkörét, amelyben a mesélő elég biztonságban érzi magát a történetének a megosztásához.

A visszajátszás-eljátszás lehet mélyen megérintő, felszabadító, katartikus.

A playback-színház sokféle kontextusban működik: színházakban, művelődési házakban (ahol az előadások nyilvánosak), iskolákban, a felsőoktatásban, céges rendezvényeken, civil szervezeteknél, börtönökben, hospice-házakban, menekülttáborokban, különféle konferenciákon, és akár esküvőkön és születésnapokon is.

Kiválóan alkalmas a különböző nézőpontok, vélemények mögötti érzések bemutatására, ami alapul szolgál a különbözőségek közötti éles határok és elutasítások tompítására.

Alapérzelmeinket tekintve mindannyian azonosan működünk. Szeretünk és vágyjuk a szeretet, félünk, sérülékenyek vagyunk, vágyjuk az elfogadást és a befogadást.

A Playback-színház fejlesztő és kultúra közvetítő hatásának köszönhetően, alternatív kommunikációs eszközként támogatja a közösségi folyamatokat. Egy olyan közösségi teret hoz létre,ahol a résztvevők kapcsolatba kerülhetnek a saját kreativitásukkal és spontaneitásukkal, ami pedig változásokat eredményez az egyén attitűdjében és magatartásában az adott csoporton kívül is. Ez leginkább a mindennapokban való viselkedésben és kommunikációban,és a környezettel való együttműködésben érhető tetten.

Részletesebb információk a playback-színházról elérhetőek az Oberth József és Simon P. Györgyi szerkesztésében 2013-ban megjelent „A playback-színház Magyarországon” című kötetben, amely teljes terjedelmében olvasható az Interneten is, a következő címen: http://playbackszinhaz.blogspot.hu.